Vándorló lelkek hálójában - 1. rész

- Mmm… - hajoltam a kémcső felé és méregettem a tartalmát. Semmi. Ez már a huszadik ezen a napon. De nem reagál konkrétan egy igen erős, savas anyagra. – Mond meg mitől fogsz reakcióba lépni, kérlek! – sóhajtottam fel ingerülten és dühömből véletlen a klaviatúrára csaptam, ami ott volt mellettem. – Jaj ne! Csak ezt ne! Minden munkám elveszik!

Gyorsan kezdtem kapkodni. A gépem képernyője össze visszaugrált ablakokon, oldalakon át. Ezt egy szürke hangyás kép követte majd feketévé vált távozásuk után. Füst szállt fel a hátából munkaeszközömnek. Király. Idegesen simítottam homlokomra, onnan pedig vándorolt tenyerem automatikusan hajamra, ami hátra simult. Ilyen nem létezik. Én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere. Ha nincs semmilyen eredmény, hamarosan repülhetek álom munkahelyemről. Nem lenne egy fényes karrier. Én kiskorom óta tudós szeretnék lenni, erre egy hülye dimenzió kapu meggátol benne. Nem adom ám fel, oh ezért most számolunk monsieur (möszíő) gép!

- Készülj a Saolin leszámolásra! Pikachu téged választalak! Ja, nem… az egy másik sorozat… Áh, meg van már! Hét tonnás tunika! - hadonásztam, mint egy őrült a levegőben, mire felsípolt versenytársam és egy ismeretlen oldalon állapodott meg. - Szóval te a holdkővel harcolsz? Érdekes választás. - hajoltam közelebb, majd orromon csálén álló szemüvegem megigazítottam.

- 75% CuSO4 található benne. - motyogtam elmélyülten miközben olvasgattam a honlapot. - De hisz ez kell nekem! Még jód, és vas is van benne! Akkor nem is kell oldanom! Heuréka! - kiáltottam fel boldogan. - Ácsi. Hol találok én ilyet? - nézegettem róla képeket, de csak nem találtam eredetét. A vigyor lehervadt szép lassan arcomról, maga után csak az aggodalmat hagyva ajándékul. - Úgy vélem, slamasztikában ragadtunk, uram. - mondtam a levegőbe. Szokásom magamban, pontosabban magamnak beszélni. Egyfajta családi szokás ez már nálunk. Visszahuppantam gurulós székembe, löktem egyet lábammal, és már forgott is velem a világ. Én aláírom, hogy a tudósok bolondos elméjűek. De ez nem azt jelenti, hogy teljesen azok, mert akkor nem találnánk fel ilyen sok mindent, az emberiség javára. Igaz vannak rosszabb napjaink, elég sok, de én legalábbis ezzel eresztem ki a megfáradt gőzt a csakráimból. Másról nem szeretnék nyilatkozni, lehet, ezzel a dologgal csak én vagyok így. Ki tudja. Talán egyszer majd megkérdezek valakit, aki egy híres tudós, ha lesz rá esélyem. Nem mintha én olyan világhírűnek tartanám magam, de ő csak jobban tudja ezeket, nem igaz?

Pólóm szegélyébe akasztottam pápaszemem egyik nyelét összehajtva, majd tüstént gondolkozásba kezdtem. Nem mintha nem ezt tenném a nap 24 órájában. Oda se neki. Agykerekeim fürgén forogtak, kattogtak egymás körül. Szürke állományom megállás nélkül zakatolt. Hold. Honnan lehet látni a holdat? Mivel van minimális vonzásban? Honnan szerezzek én ilyet.

Egy óra múlva feladtam a feladatot, halogatva magam előtt. Testem kielégítendő szükségletei vészesen csökkentek, ordibálva a segítségért. Felálltam sajgó fenékkel, elzsibbadt végtagokkal székemből és először is a büfé felé vettem az irányt. Bicegve mentem a folyosón néha még ki is dőltem egyensúlyomból, ezáltal a falnak támasztottam magam. Nem csoda, napok óta nem aludtam rendesen, csak tegnap este ettem valamicskét. Most pedig délután négy óra van. Az ember úgy van beállítva, hogy amíg a szükségletei nincsenek kellően ellátva, csak azokra koncentrál egy idő után, elvéve a figyelmét mástól. Én azért ahhoz képest sokáig bírtam, nem? Na, jó ez nem vicces, halálosan komoly.

Mikor végre odaértem, vagy úgy a fél boltot felvásárolva mentem vissza laboromba. Alig láttam magam előtt, hova lépek, de hála égnek, kisujjamból ráztam ki merre kell menjek. Leraktam telezsúfolt asztalomra az étket, majd elviharzottam a mellékhelyiségbe. A helyiségbe érve néztem a tükörbe a falon. A plafontól ért a mosdókig, a megszokottnál tisztábban mutatva az embernek a saját kinézetét. Igaz, be kell vallani a csapok szintjén néhol megszáradt szappan foltok csúfították el az üveget, de még mindig jobb állapotban volt, mint nagyon sok más wc-ben. A kőfelületre tettem kezeim, amin sorakoztak a kagylók egymás után. Előre dőlve vizslattam végig magam közelebbről is.

Elnyúzott arcom nem volt valami szívdöglesztő látvány, de hát kinek is akarok tetszeni? Mondjuk, igazán odafigyelhetnék magamra egy kicsit jobban. Szemeim alatt nagy lila karikák éktelenkedtek. Már zsírosodó tincseim rakoncátlanul voltak összeborzolva fejem tetején. Ruhámon és labor köpenyemen tisztán látszódtak kísérleteim egyes maradványai. Életem során nem néztem ki eddig ilyen rosszul. Felsóhajtva nyitottam meg a csapot, hidegvizet csorgatva kezeimbe, amit aztán arcmosás gyanánt fröcsköltem ábrázatomra.

 Felfrissülve foglaltam el az egyik szabad fülkét. Előttem megjelent a „Bacik nem állítanak meg minket, hisz tudjuk minden adatukat! Ne felejts el kezet mosni! J” felirat. Legalább ezerszer olvastam már el ezt a kis tájékoztatót eddig, amióta itt dolgozom. Első napomon még vicces volt, de ilyen agyi állapotban igazán lefárasztja idegeim, - ha van hova - és legszívesebben átütném az ajtón, amin díszeleg.

Mikor végeztem, újra megajándékoztam néhány helyen bőröm, a vízcseppek hűsítő erejével. Visszacsoszogtam helyemre majd víg falatozásba kezdtem. Nem szabad gyorsan enni, ezt mindenki tudja. Így étkezésem elvett egy jó egy órát időmből. Legalább már nem korgott tovább bendőm. Pontosabban a gyomrom újabb emésztendő táplálékért. Ez okozza a gyomorfekélyt. A sav, ami a pepszin egyik alkotója átlyukasztja a gyomrot. Na, jó vissza a kevésbé undorító dolgokra. Azaz nekem ez a dolog, tudás természetes, de mást felkavar.

Úgy döntöttem sorsom felől, hogy szabadságot veszek ki. Tudományi útra kell, hogy felfedezzem, és megkeressem a holdkövemet. Jut eszembe, nem a szokásos, ami ékszerként funkcionál, hanem egy egészen más kinézetű, derengésű, csillogású és színű ásványi követ. Csak, hogy még ez az elején tisztázva legyen.

Rendet raktam egy kicsit magam után, hogy ne össze-vissza rothadó cuccok maradványa várjon, amikor visszalépek a laboromba, remélhetőleg a zsákmányomat tartva mancsomban, diadalittasan. Végezvén lépkedtem a főnökömhöz, majd ajtajánál megállva kopogtattam be. Nem sokára egy jelzés követte cselekedetemet, miszerint bemehetek, szabad a pálya.

- Jó napot kívánok. - hajoltam meg jó mélyen felettesem előtt. - Azért jöttem, hogy tanulmányi szabadságot vegyek ki. Amit kutatok, a kapuhoz kéne nekem egy nagyon ritka ásványi kő. Ennek a keresésére szeretnék indulni engedelmével. A maximum idő két nap, amelyet szeretnék felhasználni ennek a felkutatására. Remélem, megérti, és indítványozza ezt az irodában, papírra vitele gyanánt. - egyenesedtem fel majd szemeibe néztem Lee úrnak.

- Legyen hát. De ha nem tartja magát a megígért határidőhöz, repül innen Park. Úgy dolgozzon tovább. Ma kaptam egy levelet a katonaságtól és a többi állami fontos embertől, hogy előre hozatnák a kapu átadásának időpontját. Ne merjen mondani semmit, csak tegye a dolgát. Elmehet. - ejtette ki a szavakat száján, rémisztő ridegséggel.

Meghajoltam, és megindultam az iroda felé. A nyomtató gép mellett várakoztam, és alig pár perccel később meg is jelent kinyomtatva a faxom. Nem lustálkodtam, lépcsőztem is fel a bizottsághoz, hogy lepecsételjék, mondván elengednek és minden költséget ők állnak. Náluk pár percet álltam, amíg megtanácskozták végzetemet, de belementek. Lesiettem munkaszobámba.

Szedelőzködni kezdtem, és rohantam ki az épületből, hazamasírozva. Szerencsémre azonnal jött a busz, majd otthon pakolni kezdtem egy túra táskába a szükséges dolgokat. Talán úgy hét óra körül tudhattam le mindent. Itthon sem voltam már egy jó ideje. Ez a szétdobált holmikon, elmosatlan tányérokon, kiszellőztetett lakáson nyilvánult meg. Minimálisan rendet raktam, majd egy forró fürdő után zuhantam be hullaként az ágyamba. Nem mondom, hosszú, kimerítő nap volt. Betakarózva aludtam el egy száll alsóban.

Másnap ébresztőmre keltem, amit a falhoz vágva nyöszörögtem, a párnába nyomva fejem.

- Csak még egy kicsit… - szuszogtam. Pechemre a másodperc tized töredéke alatt jutott el agyamhoz, hogy mit kell ma csinálnom. Úgy pattantam ki az ágyból, mint akit egy rendőr megrázott a sokkolójával. Elandalogtam rendbe szedni magam. Negyed óra múlva már készen is álltam az indulásra. - Holdkő vadászatra fel.

( Ezt a részt, pontosabban a gyorsaságát, a Not today-nek köszönhetitek. Annyira felpörögtem tőle, hogy csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Szerintem mostantól ezzel a számmal fogok írni :D Ja, és így utolsónak: A történetben vannak nem létező dolgok. Pl.: Holdkő ami réz-szulfáttal és ennek társaival van tele. Remélem tetszett^^)

Vándorló lelkek hálójában - Prológus

Tudjátok, van az az érzés, amikor sikereket érsz el, fejet hajtanak a munkád előtt, elismernek, tisztelnek és akár rajonganak is érted. Vegyük például az iskolát, hisz szinte oda mindenki járt közületek. Általában azt a tantárgyat kedveled, amiben jó vagy, és pozitív élményekkel gazdagodsz. Igen, jól tudom, hogy nem szeretjük a sulit program van bediktálva a fejetekbe, a többi „nincs értelme egy csomó tantárgynak” ilyen gondolat menet mellett. Engem minden esetre jó érzéssel töltött el oda járni. Talán kissé hiányzik is. Később viszont nagyon is sokra vittem belőle. Hisz egy tudósnak sok alapismeretre van szüksége, amit csak onnan tanulhat, nem igaz?

Hoppá, elárultam a foglalkozásom. De ez a különös, cifra történetemből előbb utóbb úgy is kiderült volna. Na de hát akkor legalább valami kis szösszenettel állnék elő magamról, ha már itt locsogok össze-vissza.

Az én híres titkos, elit nevem Park Chanyeol. Tudósként dolgozok Seoul egyik legnagyobb cégénél. Egy portált, más néven egy dimenzió kapu megnyitásán dolgozom egyedül, és egyelőre semmi eredménnyel. Remélem most már leesett miért kezdtem hadoválni példákat az iskoláról. Nincs egyáltalán siker élményem, ez miatt pedig kezdem feladni, hogy bármi is kisülne ebből a projektből. Az igazság viszont az, hogy igenis működne a dolog. Egy apró bakit kivéve. Eddigi analíziseim szerint nem normális réz-szulfátra lenne szükségem a kapuhoz. Magyarán nem a hagyományos kell nekem a dimenzionális ugráshoz. Nem hinnétek el, de ez után is nyomoztam, és ami létfontosságú nekem a kísérletben, nem más mint a holdkő. Ennek az eredetét, honlétét, megtalálhatóságát keresem manapság. Nehéz munka, remélem a portál megnyílik, ha megtalálom. Katonai és kutatási okokból csinálom mindezt.

Az elején még élveztem mikor könnyebben ment, mára egész nyögve nyelős az egész. Nem tudom sikerül e…

Ekkor még nem tudtam, mekkora veszélyeknek teszem ki magam, és kivel találkozok majd. Milyen szenvedés lesz ott hagyni a szerelmem. Különböző testi, lelki kínzásokon végig esni. Megízlelni az igazi félelem, kudarc, elhagyatottság, szerelem keserédes ízét. Oh, ez csak a kezdet volt… és a vég felé vezetett…